• Sajtó - 2010

  • 1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6
  • 2010. szeptember 2., csütörtök

    Nyolcadszor is Paprika Jancsi

    Háromszéki gyerekek táboroztak Setétpatakon– Farkas Erzsébet táborvezető A kisbaconi Bodvaj Egyesület és a Kovászna Megyei Művelődési Központ közös szervezésében 2010. augusztus 23-27. között került sor a VIII. Paprika Jancsi Alkotótáborra a Kovászna megyei Setétpatakon. A program célja a beszéd- és kifejezőkészség fejlesztése, szín- és bábjátszói alapismeretek elsajátítása, hagyományőrzés népdal és néptánc révén, a magyar kultúra, a magyar irodalom iránti fokozottabb érdeklődés felkeltése, pozitív keresztyén értékrend generálása, közösségfejlesztés, jellemformálás, önbizalom erősítése és az önképzés ösztönzése volt – nyilatkozták a szervezők. Tekintettel arra, hogy 2010. a Képzőművészet Éve Háromszéken, a táborozók iparművészettel és bútorfestéssel is ismerkedtek vargyasi és nagybaconi bútorfestők irányításával. A színjátszó és bábos foglalkozásokat a marosvásárhelyi Cseke házaspár, Péter és Erzsébet oktatták. A kisbaconi gyermekek mellett, Kovászna Megye Tanácsának meghívására, a Heted7ország mesemondó verseny győztese, Gödri Apolka és a vetélkedőn döntős, Bécsben élő Nagy Domokos is részt vett a táborban. Őket egészítette ki a Szórvány-program keretében részt vevő nyolc dévai diák és egy kísérőtanár, akik a Téglás Gábor Iskolaközpontból érkeztek Setétpatakra. A tábor zárónapján előadott közös ének mondanivalójában is tükrözte mindazt, amit az oly hamar eggyé kovácsolt csapat ottléte alatt érzett: „úgy érkeztünk mindannyian, hogy nem volt szavunk, piciny magból kikeltünk, mint nyíló virág, de ahány ember, anynyiféle csodálatos világ”. És való igaz, mindannyian másak voltak, máshonnan jöttek, de a mese, a kézművesség, tánc, népdalok és a színház színes világa közösséget kovácsolt össze, és a tábor végén egymás őrangyalaivá válva tértek haza, örök barátságot és jövőbeni viszontlátást ígérve egymásnak. Hisszük, hogy a mesevilág szellemiségére, a magyar kultúra és néphagyomány tanításaira a jelenkornak is nagy szüksége van, nem csupán az Erdélyben élő, hanem bármelyik határon túli gyermeknek. Kovászna Megye Tanácsa köszönetét fejezi ki a Bodvaj Egyesületnek, Farkas Erzsébet, Benedek Márta és Demeter Gyöngyi oktatóknak a színvonalas, igényesen megszervezett tábor lebonyolításáért. Csendes csoda Setétpatakon Izgatottan és kíváncsian vártuk Setétpatakon a találkozást. A mesemondókat szinte ismerősként köszöntötte mindenki, ujjongva („jé, pont olyan vagy, mint a tévében”), míg a dévai gyerekekkel egy kicsit tartózkodóbbak voltak. Vajon tudnak magyarul? Mennyire értenek meg minket? Ilyen és ehhez hasonló kérdések fogalmazódtak meg a kisbaconi gyerekekben. Estére megtörtént a csendes csoda, amit csak reméltünk: a falak leomlottak, felszabadultan játszottunk, énekeltünk. Kedden délelőtt, mint régi játszótársak, a félbehagyott játékot folytatva kezdődtek a műhelymunkák. Délre már csengett a völgy. Pénteken, a táborzáráson ámulva csodálkoztunk rá egymásra, és meghatódva énekeltük a valóságot, amit megtapasztalhattunk, hogy bárhonnan érkezel, van néhány közös dolgunk, amely mély barátsághoz vezethet.
    Forrás: Székely Hírmondó
  • 2010. szeptember 1., szerda: Közélet

    Paprikajancsik Setétpatakon

    Múlt héten zajlott a kisbaconi Bodvaj Egyesület és a Kovászna Megyei Művelődési Központ szervezésében a nyolcadik Paprikajancsi Alkotótábor Setétpatakon, melyen kisbaconi gyerekek mellett a szórványprogram részeként a dévai Téglás Gábor Iskolaközpont nyolc kisdiákja, illetve Kovászna Megye Tanácsának meghívására a Heted7ország mesemondó verseny győztese, Gödri Apolka és a vetélkedőn döntős Nagy Domokos is részt vett. S mert 2010 a képzőművészet éve Háromszéken, a táborozók a színjátszó és bábos foglalkozások mellett iparművészettel és bútorfestéssel is ismerkedtek vargyasi és nagybaconi bútorfestők irányításával. (vop)
    Forrás: Háromszék Napilap
  • 2010. augusztus 24., kedd: Táncművészet

    Százlábúak a Gyimesekben, 2. (Nyári barangolások)– Sylvester Lajos

    Szekértúrára készen. Előtérben a Virág házaspár kétéves gyerekükkel A Virág házas- és táncospár háromszéki megkapaszkodása Virág Endrével Nagygyimes mellett, Borospatakán folytatjuk megkezdett beszélgetésünket. A táncszakelőadó Szászrégenben született, de Sepsiszentgyörgyön él harminchárom éve. Most 43 éves. A Háromszék Táncegyüttes tagja volt, és most is az. Három évvel ezelőtt átment a Kovászna Megyei Művelődési Központhoz. Ott dolgozik mint táncszakelőadó. Jánosi József nyugdíjba vonulása után az ő helyét pályázta meg. — A gyerekek révén — mondja — egy olyan mozgalmat akarok elindítani, hogy a fiatalokon túl a szülők, nagyszülők is megismerjék azt a kommunikációs rendszert, amely eleink életvitelét, életrendjét meghatározta. A gyerekek munkáját a szülők, nagyszülők is nyomon követik, támogatják, áldoznak érte. Így bekapcsolódnak ebbe a közösségépítő folyamatba. — Felesége, Imola most is aktív táncosa a Háromszék együttesnek. — Neki most egy picit nehezebb, mert van egy kisgyerekünk. Nimród kétéves. A gyerekkel való foglalkozás mellett próbálni is kell. Mosolyt a gyermekarcokra — A táborban reggel korai ébresztő, és éjfélig tartó program van. Az este még fél tizenkettőkor is játékok szerepeltek a programban. Fél kilenckor reggeli, ezután tízig általában játékok, tíztől fél kettőig ének- és táncprogram. Élő zenére. Ezután ebéd. Közben a gyerekek megszusszannak. Fél négytől ismét játékok, általában közösségkovácsoló játékok. Fél öttől fél nyolcig ismét tánc. Fél nyolckor vacsora. Kilenctől kötelező táncház, általában tizenegyig-tizenkettőig. Játékmestereink egyike-másika még ezután is programot szervez. Ez a gyerekeknek egy kicsit húzós, viszont a vakáció egyhangúságából itt kilépnek, kitombolják magukat. Élményekkel, emlékekkel tudnak innen elmenni, hisz a csoportnak ez a harmadik együttes táborozása. Annyira jól érzik magukat itt, hogy visszakívánkoznak. Ami a legfontosabb, hogy mosolyt varázsoljunk az arcukra ezzel a népi gyökerű kommunikációs programmal. Arra a kérdésre, hogy a Százlábú néptáncosoknak milyen kapcsolataik vannak a nem Háromszéken működő táncosokkal és táncos szakemberekkel, borospataki példával válaszol: — Kolozsvárról jött Both Zsuzsa — éneket tanít —, a férje, Both József, őt azért hívtam, hogy mezőségi táncokat tanítson. Palatka táncait és szokásvilágát ismerteti meg. Mi egész évben a gyerekekkel vagyunk, tanítjuk őket, de fontos, hogy a nyári táborozások idején kapjanak mástól is információkat. Lássák, hogy ez nem egy emberhez kötődő, egyirányú információáramlás, hanem valaki más esetleg jobban is be tudja vezetni őket az elsajátítandó téma világába. Az előző év táborozásához is másokat hívtunk meg. A tanítási módok is személyhez kötöttek. Változatosabbak. A korosztályok is közelebb hozzák őket egymáshoz. Nekik is alkalmuk nyílik egy héten át gyakorolni. A gyerekek itt naponként tíz órát táncolnak. Ehhez kell az élő zene. Itt nincs kazettofon. Éjfélre kidőlnek, de nagy szeretettel csinálják. Mosolyogva. Sajnos, Erdélyben — egész Romániában — nincs népzenészképzés. A népzenészek az ilyen táborokban tudnak fejlődni a tapasztaltabb zenészek mellett. Kérdezem, miként igazodnak-idomulnak a tanév amúgy is túlterhelt programjához. — A tanév szerkezetéhez elég nehéz igazodni. Hetente két alkalommal, hétfőn és szerdán tartjuk a próbákat. Két-két óra a Háromszék Táncegyüttes próbatermében. Nem akarunk a Háromszék Táncegyüttes utánpótlása lenni, de lehetünk. Nem az a célunk, hogy valamilyen táncegyüttesnek megfeleljünk, hanem hogy érezzék nagyon jól magukat a gyerekek ebben a kommunikációs közegben. Ha vannak olyanok — és lesznek —, akiket érdekel a táncos pálya, mehetnek a Háromszék vagy akár más táncegyütteshez. Elsősorban a közösségformálás, a tanulás a lényeg. Ezt folytatni lehet. Mehetnek főiskolára — Vásárhelyen is van most táncos főiskola —, ezek „papírt", azaz oklevelet is adnak, ami álláskeresés, fizetés szempontjából lehet fontos. Magyarországon régóta egész rendszer működik. Óvodáskortól főiskoláskorig terjed a skála. Egész apparátus épült ki, amely ezzel foglalkozik. Jól. Van tehát intézményrendszer. — A Százlábú együttes miként jutott Borospatakára, a Gyimesek völgyébe? — Borospatakával a Háromszék Táncegyüttes kapcsolata úgy alakult, hogy ezelőtt hat évvel edzőtábort tartottunk itt. Én is részt vettem. És láthattam, milyenek itt a körülmények. A levegő, az emberek. Az itt élők egyszerűsége. Ma délután például szekerezni fogunk. Megfogadtunk hat szekeret, és megyünk ki a hegyekbe. Itt az állatok közelsége is az életmód része. Ha arra a teraszra kimegyünk, ott karám van. Tehén, bárányok, szamarak. Szentgyörgy maga is provinciális város. Állatokat ott is lehet látni. Kutyát, lovat... De a gyerekek itt kerülnek az állatokkal olyan közelségbe, hogy a kapcsolat természetes, természetközeli legyen. Ezért járunk ide. Tájházak a Szász István Kis-Borospataka falujában — A Háromszék Táncegyüttes után hogyan érzi magát a megyei művelődési központnál? — Nem az én személyem a fontos, hanem az, hogy egy picit megborzoljam az ottani lehetőségeket. Jelenleg az a helyzet, hogy — különösen vakációban — a gyerek el van veszve. Van, akit otthon vagy máshol befognak munkára, de mások csak ülnek, bámulnak a semmibe. Ha alakul valahol egy együttes, az a kívánatos, hogy ehhez legyen megfelelő szakember. De ha nincs, a „lelkes ember" is vállalhatja a gyermekközösség szervezését és vezetését. Nagyon fontos, hogy a gyerek érezze, tartozik valakikhez, részese, létrehozója valaminek. Ha mi elmegyünk valahová előadást tartani, amikor a másik gyerek látja, hogy a hozzá hasonló milyen ügyesen csinál valamit, milyen jól érzi magát ebben a szerepkörben, akkor az ő önbizalma is erősödik. A gyerekek, amikor táncolnak, nemcsak lépnek jobbra kettőt, balra kettőt, hanem ezt átéléssel teszik, mosolyognak hozzá. Szeretik. Büszkék arra, amit tudnak. Fantasztikus energiák szabadulnak fel ilyenkor! A gyerekek otthon elmondják, hogy ebben a táborban milyen az élet. A szülők érdeklődnek, utánuk jönnek, van, aki közben is meglátogatja őket. Valami magot itt elvetni... — Milyen támogatói kört tudhatnak maguk mellett? — A legfontosabb támogatónk Kovászna Megye Tanácsa. A másik a sepsiszentgyörgyi városi tanács. Támogat a Communitas Alapítvány, a megyei művelődési központ. És a szülők. A megyei tanács elnökével is találkoztunk, s az anyagi nehézségek ellenére ő megértette, hogy a háromszéki táncmozgalom alakulása érdekében valami magot itt el kell vetni. A helyzet az, hogy amikor a gyermek megszületik, már várjuk, hogy az egyetemre menjen. Azt már nehezebb megértetni és elérni, hogy olyan szellemben nőjön fel, hogy különleges emberi értékek birtokában lehessen. Mondok egy banális példát: érkeztek olyan közegből negyedikes, ötödikes leánykák, akik már festették a körmüket. Itt megérzik, hogy erre nincsen szükségük, hogy ez nevetséges. Lehet, hogy még nem látványos, amit mi ezzel a közösséggel építünk, de hosszú távon személyek, családok és közösségek életvitelét meghatározó élménnyé, tapasztalattá és tudássá válik. Megtartó erővé. — Van-e lehetőség reprezentatív megjelenésre közönség előtt? — Felléptünk Bukarestben, Kézdivásárhelyen, Sepsin, a közeli falvakban is. Az az igazság, jó volna, ha az anyagi okok nem akadályoznák az ilyen kimozdulásokat. Mehetnénk kevesebben. De a csapatot nem szeretném megbontani. Ez így, együttesen egész. — A támogatói körben van-e helyük és szerepük a szülőknek? — A szülők tagsági díjat fizetnek. Nem nagy pénz, gyerekenként tíz lej egy hónapra. Ebből ruhát vásárolunk. Cipőt, lábbelit. Zenészeket fogadunk, autóbuszt rendelünk. De ennél fontosabb, hogy a szülő is érezze: nemcsak kapok valamit, hanem adok is. Közöm van hozzá, részem van benne. Valamit adok a kultúráért. Ennek szimbolikus jelentősége is van. Van olyan család — testvérpárok is járnak a Százlábúba —, hogy ez az összeg is megterhelő számára. De emiatt senkinél sem jelentkezik a végrehajtó. — A gyerekgenerációk között van-e átjárás? — Az apróságok is beilleszkednek az együttes munkájába. Ez is közösségformáló. A nagyobb itt a kicsivel táncol. Egymást szeretik, néha marják is, de ha máshol vagyunk, akkor meneküljön, aki beléjük akar kötni. Isten őrizz, ha ez a csapat szétmenne, akkor is együtt maradnának. Vinnék magukkal azokat az értékeket, amelyekre ebben a közösségben szert tettek. Októberben újabb csapatot indítunk. A Százlábú együttes marad, de indulnak mellette a Százlábacskák. Tíz és tizenkét év közötti gyerekek. Valószínű, hogy a Háromszék Táncegyüttestől bekérek egypár besegítőt a táncoktatáshoz. Kézdivásárhelyen is alakítottam egy tánccsoportot, ez a Vigadó Harmatfű táncegyüttese. Róluk Ferencz Attila tudna többet mondani. Az ő érdeme tulajdonképpen, hogy létezik ez a csapat. — Erdélyi összehasonlításban Háromszéknek a táncos közösségformálásban milyen helye, szerepe van? — Hála istennek, elég sok helyen van ilyen mozgalom. Kolozsváron a Bogáncs együttes, Hargita megyében nagyon sok együttes: Pipacs, Bokréta és a többiek. Kovászna megyében nincsenek: egy iskolai tánccsoport, van a városnak egy Fenyőcske tánccsoportja, de náluk az a gond szerintem, hogy inkább nótázó, daloló súlypontúak, és nem táncházasak. A mi csapatunk, ha elmegy bárhová, mondjuk, Magyarországra, és a vendéglátók azt kérik, hogy most széki táncokat mutassanak be, akkor ezt teszik. Más esetekben az oktatók a saját „anyagaikat" viszik be a csoportba. — A borospataki kapcsolat hároméves. Mennyire lesz tartós? — Ezt a tábort a csíkszeredai Szász István és családja vezeti. A családba benősült egy olyan prímás Molnár Szabolcs személyében, aki a Háromszék Táncegyüttes zenésze volt. Erdélyi szinten is az egyik legjobb prímás. Ő itt a tábor mindenese. Érdemes megismerkedni véle is. Ami ebben a völgyben történik, arra érdemes a háromszékieknek is odafigyelniük.
    Forrás: Háromszék Napilap
  • 2010. augusztus 20., péntek: Nemzeti ünnepünk

    A rétyi honvédszobor feltámadása (Határhelyzetek)– Sylvester Lajos

    Réty idén is nagyszabású községi napokat rendez a hozzá tartozó falvak és a Kárpát-medencei testvértelepülések küldötteinek részvételével. Az augusztus 21-i községi nap központi eseménye a Rétyi Nyírben 1944-ben, a román átállás után a bevonuló katonák által lefejezett és most felújított magyar honvédszobor ünnepélyes újraavatása. A rétyi honvédszobor hányatott sorsa erdélyi magyar sorsjelkép is, ezért tartottuk illőnek, hogy az ünnepség előestéjén a fejetlen szobortorzót is vizuális emlékezetünkben rögzítsük. A talapzattal együtt hat méter magas honvédemlékművet Pál Ferenc szentivánlaborfalvi földbirtokos és malomtulajdonos 1941-ben állíttatta az első világháborúban a brassói 24-es honvéd gyalogezredben szolgált honvédek emlékére, akikkel együtt maga is katonáskodott. A 24-es honvéd gyalogezred legénységének zöme Alsó-Háromszékről került ki. Pál Ferenc a Rétyi Nyírt I. világháborús kegyeleti hellyé óhajtotta alakítani, ezért a millenniumi fenyvessel szemben háromhektárnyi területet vásárolt, és ezt a Honvéd Bajtársi Szövetségnek ajándékozta. Tervbe vette egy zarándokház felépítését is. Az elképzelésekből a közben kirobbant világháború miatt csak a honvédszobor valósult meg, amely 1944 őszéig állt, amikor a szovjet front háromszéki átvonulása után megjelenő román katonaság katonái a szobrot szabályosan kivégezték. Addig lőtték a terméskőből alkotott szoborfejet, amíg az le nem hullt az egész alakos szobor törzséről. A lefejezett szobortestet a rétyiek beszállították a Székely Nemzeti Múzeumba, ahol a sepsiszentgyörgyi honvédemlékmű összetört márványoroszlánjaival együtt várta a csodatételt: a feltámadást. A rétyi emlékmű éveken át mementóként állt az akkor már a nevétől is megfosztott múzeum kerítése mellett egészen 1977-ig, amikor a Kárpátok Géniuszának egyik sepsiszentgyörgyi látogatása előtt hirtelen elhantolták, hogy ne tűnhessen tetemrehívásnak a torzó. A rétyi honvédemlékmű a múlt évig várt a csodatételes feltámadásra, amikor is Vargha Mihály múzeumigazgató kezdeményezésére exhumálták a kőkatonát, és a szobortorzót mementóként újra felállították a múzeum szabadtéri kiállítási terében, és egyben felajánlották a rétyiek számára, hogy amennyiben lesz ilyen szándékuk, a restaurált szobrot állítsák vissza eredeti helyére. És a rétyieknek volt ilyen szándékuk, hiszen már a 70-es években is voltak, akik „fű alatt" vissza szerették volna állítani, de az akkor politikai lehetetlenség volt. Idén a rétyi községi napokra érett oda a helyzet, hogy a marosvásárhelyi Nagy Benjamin és csapata által restaurált szobor helyreállítása az ünnepségsorozat fő elemeként kerüljön a kétnapos programba. A rétyi honvédemlékmű restaurálására a megyei tanács 15 000 lejt bocsátott a megyei művelődési központ révén Réty polgármesteri hivatalának rendelkezésére. A rétyi önkormányzat az öt-hat fős restauráló csapatnak szállást, szállítást, étkezést, technikai eszközöket és anyagokat biztosított költségkiegészítésként, hogy a brassói 24-es honvéd gyalogezred Pál Ferenc által megálmodott emlékműve újra azon a földön álljon, amelynek védelméért, előrehaladásáért eleink életüket, anyagi egzisztenciájukat áldozták, s akárcsak a rétyi honvédszobor, kálváriás sorsuk kilátástalansága közepette is várták a képletes és a valós feltámadást. A szombati honvédemlékmű-avató ünnepség dimenzióit jelzi, hogy a rétyi polgármesteri hivatal meghívására jelen lesz és áldást mond Tőkés László EP-alelnök, Kisgyörgy Zoltán a brassói 24. honvéd gyalogezred történetét ismerteti, ott lesznek Réty testvértelepülései, Irnács, Sárok, Bicske és Szenna képviselői, 12 órakor pedig jelen lesznek minden bizonnyal Háromszék és Székelyföld, Erdély több szegletéből sokan azok közül, akik értékelni és érzékelni tudják azt, hogy a rétyi honvédemlékmű megmentése annak az erőnek és akaratnak a diadala, amely, képletesen szólva, a lefejezettség állapotából is képes — valami e világi és földi csodatételként — elhantolt, megcsonkított szobrokat életre kelteni és ezeket jelképi világunkban tovább éltetni.
    Forrás: Háromszék Napilap
  • 2010. augusztus 14., szombat: Táncművészet

    Százlábúak a Gyimesekben– Sylvester Lajos

    Borospataka A borospataki tánctábor titka A csűr valóban csűrszerű, tánccsűr szálegyenes fenyőgerendákból ácsolt, vakolatlan, akarom mondani, nem tapaszos, mint a környező porták családi lakóházai. Mellette hagyományosan rakott búbos kemence, és mintha tiszteletünkre ezt is megrendelték volna, a friss kenyér illata vegyül a patakpart friss levegőjével. Kerekeskút, színszerű szabadtéri társalgó vagy ebédlő nyitott oldalakkal, az asztallapok egyetlen hatalmas fenyőtörzsből vágott, egy méternél szélesebb átmérőjű deszkalapok. Tíz centi vastagságúak. A Százlábú táncegyüttes legényeinek legalább fele kellene, hogy ezek valamelyikét a helyéről elmozdítsák. Természetesen ők nem asztalmozgatás végett jöttek ide. A tánccsűr belső méretei is robusztusak. Itt értem meg a ,,galériás" szó jelentését is: a csűr szénapadlásának magasában széles karzat fut körbe, ahonnan a zajló eseményeket szemlélni lehet. A csűr ugyanis nemcsak tánctáborok fogadására alkalmas, hanem lakodalmakat, keresztelőket, egyéb társas összejöveteleket is tartanak itt. Kétszáz személy befogadására alkalmas. Az ácsolat, a gerendázat keresztkötései szabadon is láthatóak, az épület teljes szerkezete megmutatja magát. Táncos csapatépítés Virág Endrével, a Százlábú együttes vezetőjével újraismerkedünk — valamikor a Háromszék néptáncegyüttes táncosaként ismertem meg —, a tánccsűr melletti ebédlő egyik rusztikus asztala mellé telepedünk. Ezt megelőzően hosszasan figyeltem a csűrben zajló életet. Előbb az éppen soron levő tájegység zenei életét — énekelt kincsét — tanulták. Idén a mezőségi táncok voltak a táborozás programjában. Utána fergeteges tempójú táncokba kezdtek. Előbb a csűr egész padlózatát elfoglaló, lazább szerkezetű csoportosulásban, majd változott a koreográfia: a csűr mintegy harmadába tömörültek, a laza táncformációt szorosabb váltotta fel. Az együttes vezetőjétől tudhattam meg, ez a ,,sűrített" táncváltozat azt formázza, hogy a tömeges kultúrházépítéseket megelőzően a táncosok egy-egy házat, csűrt béreltek ki, ezek különböző nagyságúak voltak, s a táncosoknak ezekhez a méretekhez kellett igazodniuk. Kísérőmet a Százlábú együttes mibenlétéről kérdezem. Virág Endre: A közösség tagjai többnyire sepsiszentgyörgyiek. Sepsiszentgyörgyön alakult négy évvel ezelőtt. Százlábú, mert mintegy ötven párral indultak. Az ötven táncospárnak száz lába van. Most negyvenhatan vannak Borospatakán, de a tánc, a játékok oktatóival és a zenészekkel ez a szám is kikerekedik a száz lábra. Feleségem, Virág Imola ugyancsak táncoktató, de mi most inkább tánckarvezetők vagyunk. A megyei művelődési központtól még hárman jöttek el olyanok, akik játékokat tanítanak: Nagy Tünde, Simon Réka Ágnes, Gönczi Vass Ildikó. Olyan játékokat kértem tőlük, hogy ezek a csapatépítésre összpontosítsanak. Tízen vagyunk a három zenésszel együtt. A zenészek Szamosújvárról jöttek: Tóni, Zsombor és Árpi. A becenevükön szólítjuk őket. Tizenhét-tizennyolc évesek. Mi mindig fiatal zenészekkel dolgozunk. A gyerekek közötti kommunikáció így természetesebb. Négy évvel ezelőtt, amikor az együttes alakult, az volt a cél, hogy a fiatalok olyan közösséget képezzenek majd, ahol biztonságban érzik magukat. A gyerekek a táncosnyelvezettel tudnak kommunikálni, s eközben a magyar kultúrát magukba szívják, magukba építik. Ez egy hermetikus csapat. Hárman-négyen négy év alatt lekoptak. Elmentek. De ennek ellenére ma is száz lábon állunk. Körtánctanulás A zártkörűség azt jelenti, hogy menet közben nem fogadtunk be újakat, mert közösséget nem lehet úgy formálni, ha folytonosan jönnek-mennek. A zártkörűség azt jelenti, hogy menet közben nem fogadtunk be újakat, mert közösséget nem lehet úgy formálni, ha folytonosan jönnek-mennek. A fiatalok mind iskolások. A legfiatalabb most 14 évet tölt, a legidősebbek 16 évesek. Négy évvel ezelőtt tíz-tizenkét évesek voltak. Virág Endre egész beszélgetésünk során legsűrűbben használt szava a Százlábú néptáncegyüttes jellemzésére: a közösségépítés és a csapatépítés. Elméleti képzettsége, tájékozottsága valósággal meglep. Tudja, mikor mit, miért tesz. A borospataki táncos, énekes alkotóműhelyt a maga összetettségének teljességében érzékeli, és ezeket a külső körülményeket támaszként használja. Nem (csak) oktat, tanít, nem dresszíroz, hanem az önmegvalósítás és a csapatban történő megvalósulás elemeiként kapcsolja — kapcsolják — be munkájukat a fiatalok életvitelének formálásába. Kérdezem, hogy a csapatépítés szempontjából melyik az ideális táncoló életkor? — Táncolni mindig lehet. Kisgyerek korban kell elsajátítani. Amikor felnőnek, ha nem éltek organikus életet, ha nem beleszülettek, nem belenőttek a gyerekek a táncba, akkor a foci a menőbb, a komputer a vonzóbb. Amikor a kisebbeket is bevonjuk a csapatba, csak játékokat tanulunk. Népi játékokat. A komputeren is játszanak egy virtuális személlyel vagy egyébbel. Itt együttesen, közösen, csoportosan játszanak olyan játékokat, amelyekben egymás képességeit kipróbálják. Az egyéni játékokból csoportos játékok lesznek. Ezekből ritmusjátékok, s a ritmusjátékból már tánc lesz. — Milyen sorrendben kezdik beépíteni a fiatalokba a tánc formanyelvét, a táncos kommunikációt? — A táncoknak is vannak fokozatai. Moldvaival kezdtünk, felcsíkivel, ezek könnyebbek, hamarabb nyújtanak sikerélményt. Ezek után következtek a nehezebb fokozatok. A moldvai táncok archaikusabbak. Hamar nyújtanak sikerélményt, mert van egy-két motívum, ez ismétlődik egy tánccikluson belül többször. Hamar meg lehet tanulni, és ezek a táncok alkalmasabbak arra, hogy a fiatalok hamar kitombolják magukat. Az energiát, örömet, indulatot, dühöt akár. A reneszánsz korához kötődő magyar népi táncok nehezebb fokozatúak. A magyar parasztság ezeket asszimilálta, a saját ízlésvilágához igazította. Páros táncok, individuális táncok, legényesek is lehetnek. Ezekhez már érettebb életkor szükséges. Valamikor a gyermekek beleszülettek egy közösségbe, az esküvőktől a keresztelőkig beilleszkedtek a közösségek életébe. Beléjük ivódtak ezek a szokások. A mostani gyerekeknek nem adattak meg ezek a körülmények. Városon születtek, ahol több náció is él. Nincsenek helyi szokások. — A székelyföldi kisvárosok lakossága is többnyire falusi eredetű... — Erdélyi szinten Háromszék polgárosodott a leghamarabb. Emiatt hamar kivetkőztek a szokásaikból, ezek a szokások ódivatúaknak minősültek. A viselet is. A kalákás munka is. Ma nehéz elmenni egy faluba, és a valamikori táncokat visszatanítani. Ami övék, a mienk is — Az első világháború után Erdély és az egész Magyarország szintjén komoly gyűjtőmunka folyt. A budapesti archívumban hatalmas anyag található. Háromszékről nagyon kevés a táncos anyag. Ha létesül egy együttes, a helyiek mindig a ,,miénket" keresik. Itt a polgári táncok maradékaiból lehet összehozni valamit. A gyerekek szintjén nem az a legfontosabb, hogy csak az ,,övéket" tanulják. Tágabb értelemben a magyar nemzet tagjaiként a más tájegységek táncai is az ,,övék". És a kultúrában nincsenek éles határok, úgyhogy a román táncok, a cigány táncok is az övék. Mi nem ,,nagy magyarokat" nevelünk, nem ez a célunk, hanem elsősorban az, hogy közösségben érezzék magukat, s így nem szakadnak el ettől a földtől, így maradnak vagy lesznek magyarok. A következmény az, hogy a magyar kultúrába nőnek bele, ezt viszik, éltetik tovább. Virág Endre a tornácon A gyerekeket idehoztuk Gyimesbe, száztíz kilométerre Sepsiszentgyörgytől. Itt nemcsak néptáncot, népzenét és népi játékokat tanulnak. Az egész környezet, ez a skanzen, az, hogy itt sütött házi kenyeret esznek, házi koszton élnek, felújított, régi házakban alusznak, s ezek összessége rendkívüli hatással van az alakuló életszemléletükre. A gyerekek itt falvakra lebontva is ismerkedhetnek a táncokkal, szokásokkal, játékokkal. Így rögzül bennük: ez borospataki anyag. Ez palatkai, ez mezőségi. Láthatják, hogy milyen különbség lehet zenében, viseletben, táncban, szokásokban is. A csodálatos az, hogy ezek mégis valahol együvé tartoznak. A különbségek onnan eredhetnek, hogy az egyik település lehetett jobbágyfalu, a másik lehetett valamelyik uraság lakóhelye. * Szóval, népdallal szólva Tegnap a Gyimesben jártam. Bolondgombát nem vacsoráztam, de a teljes kiőrlésű lisztből sütött, a borospataki asszonyok dagasztóteknőjéből a búbos kemencébe került friss kenyeret nemcsak megkóstoltam, hanem vásárfiaként egy egészet haza is hoztam. A kenyér ízét is, a kenyér mellé való faluismeretet is, amelynek jelképes és igazi csúcsa az 1330 m magas, az 1000 éves határ hegycsúcsára a csíkszépvízi közbirtokosság által emelt emlékkereszt.
    Forrás: Háromszék Napilap
  • 2010. június 7., hétfő

    Néptánc a hegyen– Pál-Varga Réka

    Idén, egy év kimaradás után, ismét a néptánc és a népdal több száz kedvelőjétől volt hangos a kézdiszentléleki Perkő, ahol a Megyei Művelődési Központ szervezésében – Kovászna Megye Tanácsa, a kézdiszentléleki önkormányzat, a Communitas Alapítvány és a kézdivásárhelyi Vigadó támogatásával – immár ötödízben tartották meg a gyermek és ifjúsági néptáncegyüttesek találkozóját. Egy igazán kellemes és tartalmas szombati napot tudhattak maguk mögött azok, akik ellátogattak a rendezvényre, ahol értelemszerűen a legnagyobb teret a népzene és a néptánc kapta, de lehetett kétfogatos hintón kocsikázni, gólyalábon járni, hordót lovagolni, patkót dobálni – mindezt a Bodvaj Egyesületnek köszönhetően. Továbbá kötélverést tanulni, szalmabábut készíteni a Csiporkázó játszóházban, és a szebbnél szebb portékákat kiállító népi mesterek jóvoltából dúskálni lehetett a vásárfiában is. A kissé borús időjárás nem szegte kedvét a népzene és néptánc szerelmeseinek, s habár ezerfős tömegről nem beszélhetünk, de szép számban gyűltek össze megcsodálni azt a tizenhat lelkes csapatot, akik táncukkal, énekükkel bizonyára minden néző szívébe belopták magukat. A rendezvény kapcsán Virág Endre főszervező, a Jánosi József néptánckutató, koreográfus által 2005-ben útjára indított kezdeményezés folytatója, osztotta meg velünk meglátásait. – Első alkalommal még nemzetközi néptánc-találkozónak adott otthont ez a búcsújáró hely. Érkeztek csoportok Szlovákiából, Magyarországról és Vajdaságból, ugyanis az volt az elképzelés, hogy oda-vissza fog működni a meghívás, az egymás táncaival, együtteseivel való ismerkedés, de sajnos csak mi tettünk eleget ennek. Ezért van az, hogy most ez a közel 500 gyerek, aki itt fellépett, nagyrészt Háromszékről van, rajtuk kívül még négy megye – Kolozs, Maros, Hargita és Bákó – képviseltette magát, ezért kapta a rendezvény az Erdélyi gyermek- és ifjúsági néptánctalálkozó címet. Az idén talán kevesebben vagyunk, mint előző években, de ennek van előnye és hátránya is. Előnynek mondanám, hogy családiasabb a hangulat, a gyerekek jobban tudnak ismerkedni egymással, viszont hátrány az, hogy így kisebb a vonzata a rendezvénynek mindenféle téren. A fellépők között örömmel üdvözöltük a Bákó megyei, Külsőrekecsin Veres Hangyák csapatát, akik Divald Borbála tanítónő vezetésével érkeztek vidékünkre. A tánccsoport vezetőjétől tudtuk meg, hogy a lelkes csapat mindöszsze három hónapja alakult, és nagy közönség előtt ez volt első fellépésük. A tanítónő reméli, hogy az itt kapott taps, valamint a rendezvényen való részvétel a továbbiakban is motiválni fogja a gyerekeket a tánctanulásra. A délután folyamán, míg a táncosok pihentek, ebédeltek, a gidófalvi Csillagőrzők vették birtokba a színpad előtti teret, ahol a hagyományőrző csoport a karikás ostorral és bottal való harci tudását vetette latba, hogy elkápráztassa a közönséget. A harcművészeti bemutatót követően a bátrabbak ki is próbálhatták a botforgatási, botbirkózási technikákat, vagy akár a karikás ostor használatát is elsajátíthatták. Az eseménydús nap végét egy tábortűz körüli táncház jelezte, amelybe nemcsak a táncosok, de a nézők közül is többen bekapcsolódtak.
    Forrás: Székely Hírmondo